Halál

Voldemort halott. A gonosz elpusztult és a háborúnak vége. De akkor miért sír mégis mindenki? Miért állnak körül egy hatalmas krátert és miért olyan üres a tekintetük? Miért olyan elgyötörtek?

Végső győzelmet arattak a sötétség felett. Ők a varázslóvilág hősei. De ezek a hősök most mégsem boldogok. Nem ujjonganak, ahogy a győztesek szoktak. Fáradtak? Igen. De nem ez az ok. Hát akkor mi? Van köze a füstölgő kráternek mindehhez? Igen.

Ginny Weasley is a az elgyötört hősök között állt. Nézte az üres kráterből felszálló füstöt és a szíve apró darabokra hullott. De nem hullatott könnyeket. Ő nem akarná. Azt szeretné, ha erős lenne. És Ginny erősnek mutatkozott, bár legbelül ő szenvedett a legjobban.

A hősök most a legnagyobb hőst siratták. Aki megmentette mindannyiukat azzal, hogy feláldozta az életét a gonosszal vívott harcban. Ha nem tette volna meg, Voldemort még mindig élne. Így azonban a leggonoszabb varázsló halott, de halott a legnagyobb, legnemesebb lelkű is.

Ginny Weasley egyike volt azoknak, aki mindent láthatott. A hatalmas fényrácsot, ami körülvette a két küzdő felet, majd a hatalmas zöld fénycsóvát, ami annak köszönhetően jött létre, hogy a két testvérpálcából egyszerre tört elő a halálos átok, majd összeütközött. Aztán a zöld villanás, ahogy Ő felrántja a pálcáját, hagyva, hogy a zöld sugár nekicsapódjon a homlokának, majd a sikoly, ami előtört Voldemort torkából, s aztán az elsöprő erejű fényrobbanás, ami után ez a kráter marad.

Ginny felnézett az éjszakai égre. Odafönt egy hullócsillag söpört végig az égbolton. Fényes volt és hatalmas. Ginny Weasley becsukta a szemét és kívánt valamit.

„Bárcsak ne halt volna meg! Bárcsak itt lehetne most Harry! Épen és egészségesen.”

A lágy szellőben egy hangot lehetett hallani. Lágy volt, akár a selyem.

Ginny, Ginny, Ginny…

-         Menjünk! – szólalt meg mellette suttogva Ron. – El kell innen mennünk!

Ginny, Ginny, Ginny…

-         Menjünk, hogy a világ megtudhassa a hírt – állt oda Hermione is. – Meg kell tudniuk, hogy mivel adósak neki!

Ginny, Ginny…

-         Nem felejtjük el! – tette lány vállára a kezét Mr. Weasley. – Harry örökké él majd az emlékeinkben!

Ginny, Ginny…

Ginny magába zárta az édes hangot, amit a szél suttogott, majd a családja felé fordult. Valaki egy zsubszkulcsot hozott oda. Mielőtt megfogta volna még egyszer visszanézett a kráterre és beszippantotta a vadrózsák illatát, amit a szellő hozott.

-         Isten veled, Harry! Örökké szeretni foglak!

Egy pillanattal később üressé vált a tisztás. De a szellő továbbra is suttogta azt az egy szót, s egy pillanatra olyan erőssé vált, hogy beleremegtek a vadrózsabokrok is.

GINNY…

Emlékezés

Sokáig tartott a megemlékezés. Mindenki illő módon akarta leróni kegyeletét a varázslók hősének emléke előtt. A mágiaügyi minisztérium aulája zsúfolásig megtelt. Annyi ember volt ott, hogy egy gombostűt sem lehetett volna elejteni.

Mialatt a Valpurgisz Leányai egy pár lassú dalt énekeltek, emberek sétáltak oda a középen kiállított üres koporsóhoz és egy főmeghajtással tisztelegtek Harry Potter előtt.

Ezek után az emberek a roxforti kertekbe hopponáltak, ahol ideiglenesen feloldották a hopponálást gátló bűbájokat. Egy csodálatos márvány emlékművet avattak fel, ami Harryt ábrázolta, egyik kezében Griffendél kardjával, a másikban a pálcájával és a vállán egy főnixmadárral. Harry ballján egy oroszlán állt, jobbján pedig egy angyal, aki egy kőtáblát tartott a kezében. A kőtáblán a következő szöveg állt:

Emlékezz,

mert itt leszek mindaddig,

míg megőrzöl az emlékeidben.

Emlékezz,

mikor véget értek álmaid,

s elmerengsz a múlton,

emlékezz rám!

Az utolsó éjszakán,

mikor a halál ragyogott rám,

megbékéltem sorsommal.

De ha lesz időd, hogy meghallgasd a történetemet,

sosem fogok meghalni!

Emlékezz,

mert itt leszek mindaddig,

míg megőrzöl az emlékeidben.

Emlékezz,

mikor véget érnek álmaid,

s elmerengsz a múlton,

emlékezz rám!

Mikor a végzetem utolért,

s a máglyám tüze az egekig csapott,

a testem hamuvá égett.

De ha csak a tűz füstjének illatára emlékszel,

örökké fogok élni!

Emlékezz! Emlékezz rám!

Emlékezz rám!

Harry James Potter emlékére

Ki harcban esett el és megmentett mindnyájunkat. Ma már biztonságban vagyunk. Hála Neki!

Ginny Weasley az utolsók között távozott a megemlékezés helyéről. A nap már lebukott a látóhatár alá, csupán a vörös izzás látszódott a horizonton. Megjelentek az első csillagok is. Ginny odalépett az emlékműhöz és végigsimított a szobor Harry arcán. A fiatal nő egyáltalán nem sírt az utóbbi napokban, de most, mikor újra látta szerelme arcát, eleredtek a könnyei. A szobor meglepően valósághű volt. Még a sebhely is a homlokán. Mintha csak arra várna, hogy életet leheljenek belé.

Ginny végül nagy nehezen elfordította a fejét és indulni készült. Ekkor azonban ismerős illat ütötte meg az orrát, amit eddig nem érzett. Visszafordult és elakadt a lélegzete. Azon a helyen, ahova a könnyei hullottak, most egy gyönyörű vadrózsabokor pompázott. Vadrózsa. Megint a vadrózsa. Harry kedvenc virága. Ez már nem lehet véletlen. Ginny az égre emelte a tekintetét.

-         Mit akarsz tőlem Harry? – kiáltotta zokogva. – Mit akarsz a tudomásomra hozni? Miért kínzol engem?

De válasz helyett, csupán egy hullócsillag suhant végig az égen.

Purgatórium

Éjfélt ütött az óra és Ginny felriadt az álmából. Valaki ült az ágyán. Ginny szemei tágra nyíltak és a rémülettől nem tudott megmozdulni. Hogy a csudába juthatott be ez az ember a házba és miért? A nő várta, mit fog tenni az alak, most, hogy ő felébredt. Arra számított, hogy felemeli a pálcáját és megátkozza. De nem így történt. Az alak nem mozdult.

-         Ki maga? – kérdezte remegve Ginny és gyorsan felült az ágyon. Fekve ugyanis sokkal könnyebb célpont lett volna egy esetleges támadás során. – Ki maga? – kérdezte most már erélyesebben.

Az alak csettintett egyet, mire meggyulladt a Ginny éjjeli szekrényén lévő gyertya. Gyér világosság támadt a szobában, de Ginny így is felismerte az ágyon ülő férfit. A szája elé kapta a kezét. Az a senkijéhez sem hasonlítható zöld szempár, az az átható tekintet és az a rakoncátlan fekete haj mind egy olyan fiatal férfié volt, akiről Ginny azt hitte, sosem fogja többet látni.

-         Ha… Ha… Harry!

-         Szia Ginny!

-         De… hogy… miért…

-         Nem kaptam sok időt Ginny, úgyhogy szeretném, ha figyelmesen meghallgatnál! Nem haltam meg. Legalább is nem teljesen. Azért hagytam, hogy eltaláljon Voldemort átka, mert rájöttem, hogy az utolsó horcruxa én vagyok. A sebhely, amit nekem adott annak idején, az volt a jele. Voldemort csak akkor halhatott meg, ha az összes horcrux elpusztul. Ezért…

-         Feláldoztad magad, hogy elpusztíthasd – fejezte be döbbenten Ginny. – De akkor sem értem! A prófécia nem teljesült be. Hiszen…

-         „Az egyik meghal a másik keze által.” – idézte Harry a prófécia szövegét. – Ez megtörtént Ginny. Én hagytam, hogy Voldemort megöljön. A prófécia azt már nem mondta ki, hogy a másik nem halhat bele a gyilkosságba!

Most hogy belegondolt, már Ginny is elismerte, hogy van benne valami igazság. De egy részt még mindig nem értett.

-         De az is benne van, hogy „nem élhet az egyik, míg él a másik.” Ha az egyik meghal, a másiknak nem élnie kellene?

-         Ezért vagyok most itt, Ginny. Amikor hagytam, hogy eltaláljon az átok tudtam, hogy az én halálom jelenti az ő halálát is. Voldemort is érzékelte az átok erejét saját magán, hiszen a sebhelyem összeköt bennünket.

-         És akkor hogy lehet, hogy mégis itt vagy? Azt hittem mindketten meghaltatok!

-         Emlékszel a prófécia arra a részére, hogy „benne olyan erő lakik, ami a Sötét Nagyúr nem ismer”?

Ginny bólintott.

-         Ez az erő a szeretet, Ginny. Pontosabban… a szerelem.

-         Nem értem…

-         Az irántad érzett szerelmem az, amiért nem hagytam el teljesen ezt a világot – hadarta Harry. – Felkészültem a halálra, de valamiért mégsem ott kötöttem ki, ahol gondoltam. Nem kerültem a mennyországba. De mégcsak a pokolra sem – tette hosszá fanyar mosollyal. – Én most a három világ határán vagyok.

-         Három?

-         Az élők világa, a menyország és a pokol között – magyarázta türelmesen a férfi. – A purgatóriumban. Hallottál már róla, igaz?

-         Igen.

-         Másokkal ellentétben én nem hagyhatom el a purgatórium köreit. Addig nem, amíg valami ideköt az élők világához.

-         És mi az, ami ideköt?

-         Te – suttogta a fülébe Harry. – És a gyerekünk.

-         Tessék?

-         Gyermeket vársz, Ginny. Az én gyermekemet!

-         De…

-         A szeretet ereje, a vér szavával kombinálva olyan mágiát hozott létre, ami nem engedi, hogy továbblépjek. Három lehetőség van: vagy elszakítod ezt a kapcsoltat, és én mehetek a mennyországba, vagy a segítségével kirántasz a köztes létből. Ha egyiket sem teszed meg, akkor is a mennybe jutok, de csak akkor, ha végigélem az életemet a purgatóriumban, egyedül, magányosan. És ismerve a varázslókat, ez akár 150 évig is tarthat, ha nem tovább.

Hallgattak. Ginny próbálta megemészteni az előbb hallottakat. Terhes Harry gyerekével és a férfit még meg lehet menteni. MEG LEHET METENI!

-         Mit kell tennem, hogy visszahozzalak? Megteszek bármit! Vissza akarlak kapni!

Harry egy pillanatig teljesen elfelejtette, miért is küldték ide. Megragadta Ginnyt és szenvedélyesen megcsókolta. A csók mindkettejükben régi emlékeket ébresztett fel. Olyan emlékeket, amiknek most a lehetőséget köszönhetik.

-         Harry! Harry tegyél le!

-         Eszemben sincs! Nem akarom, hogy megszökj!

-         Tudod, hogy sosem szöknék meg tőled, Harry!

-         Tényleg? És miért nem? – kérdezte a férfi, miközben gyöngéden lefektette Ginnyt az ágyra. – Hiszen én vagyok a Kiválasztott! – Csók. – Én vagyok Voldemort első számú célpontja. – Még egy csók. – Veszélyes mellettem az élet.

-         Tudod, Harry! – Csók. – Azt hittem ezt már megbeszéltük! – Még forróbb csók. – Szeretlek!

Harry ezúttal olyan szenvedélyesen csókolta meg Ginnyt, hogy a lány alig kapott levegőt.

-         Én is szeretlek Ginny!

-         Akkor mutasd meg mennyire!

Harry elvigyorodott. Ehhez értett a legjobban a világon.

-         Életem legszebb pillanatai voltak, amiket a te karjaidban töltöttem, Ginny – suttogta Harry, miközben szorosan a karjaiba zárta a fiatal nőt.

-         De mit kell tennem, hogy visszakapjuk ezeket a pillanatokat?

Harry Ginny szemébe nézett.

-         Nemsokára Mindenszentek napja lesz. Ilyenkor a légvékonyabb a határ az élők világa és a másvilág között. Ezen az éjszakán meg kell nyitnod az átjárót a világok között, hogy visszajöhessek.

-         De hogyan?

-         Van egy ősi igézet a Kezdetek enciklopédiájában. Ebből a könyvből csak egy példány létezik és az is a roxforti könyvtár zárolt részében van. Ez fog neked segíteni. De többet én sem tudok!

Harry teste kezdett elhalványulni. Ginny ijedten kapott a keze után de, már nem tudta megfogni.

-         Lejárt az időm – magyarázta nyugodtan Harry. – Vissza kell mennem a purgatóriumba.

-         De mi lesz, ha nem járok sikerrel? Mi lesz, ha nem fog sikerülni?

-         Akkor a purgatóriumban maradok, ha kell évszázadokig! Mert a harmadik lehetőségre nem is merek gondolni!

-         Arra, hogy megszakítom a kapcsolatot? De miért nem?

-         Mert csak úgy szakadhat meg a kapcsolat, ha meghal a gyermekünk. Ezt pedig nem tudnám elviselni!

-         Jaj, Harry! Szeretlek!

-         Én is szeretlek, téged, Ginny! Ezt sose felejtsd el! Történjen bármi, én örökre szeretni foglak!

És eltűnt.

Mindenszentek

Pár nappal később kiderült, hogy Harrynek valóban igaza volt. Ginny gyermeket várt. Mikor a nő elmondott mindent a családjának, először azt hitték, a gyász elvette az eszét. De aztán Ginny elmesélte azt, amit Harry mondott neki és azt, hogy tőle tudta meg azt is, hogy állapotos. Kénytelenek voltak hinni a nőnek, hiszen olyan dolgokat tudott, amit senki más nem és túl sok volt a logika a mondókájában.

Amit a könyv leírt, tulajdonképpen nem volt bonyolult. Éjfélkor, mikor a legvékonyabb a határvonal, Ginnynek ott kell lennie a Harry „halálához” legközelebb eső temetőben. Ezek után egy különleges főzettel, aminek a receptje szintén a könyvben volt, és amihez egy szerető szív véráldozata kellett, egy szabályos ötágú csillagot kellett rajzolnia és addig kántálnia a következő igézetet, amíg a vágyott személy meg nem jelenik teljes testi valójában.

Purgatórium kapuja nyílj meg!

Nincs jogod ott tartani e lelket!

Szerető szív meghozta áldozatát,

Engedd hát visszatérni hozzá!

Hála barátai segítségének, viszonylag gyorsan, másfél hónap alatt meglett az összes különleges összetevő. Még két hónap volt mindenszentekig. A főzethet már egyedül Harry egyik különleges személyes tárgya kellett. Mivel a pálcája vele együtt eltűnt, hosszas beszélgetés után úgy határoztak, hogy a láthatatlanná tévő köpeny lesz a legjobb választás, hiszen a pálcája után azt használta Harry a legtöbbet.

Ám az utasítások egyike nagy vitát keltett. A szerető szív véráldozata. Egyik Weasleynek sem tetszett, hogy Ginny áldozza a vérét Harryért.

-         Ki tudja, milyen következményekkel járhat? Lehet, hogy veszélybe kerül a baba élete, vagy ami még rosszabb, a tiéd! – kiáltotta Ron és dühösen az asztalra csapott. – Nem hagyom, hogy bármit is kockáztass. Inkább én áldozom a véremet!

-         Lehet, hogy az nem lesz elég, Ronald! – kiabált Ginny is.

-         Miért nem?

-         Tudod fiam! Lehet, hogy Ginnynek igaza van! – szólalt meg csendesen Mr. Weasley.

-         Tessék?

-         Te is tudod, hogy senki sem szereti jobban Harryt Ginnynél. Attól tartok, csakis az ő véráldozata elég erős ahhoz, hogy a varázslat végrehajtható legyen.

-         De mi lesz, ha valami történik vele. Nem hinném, hogy csupán azt kell tennie, hogy ad egy pár csepp vért és elkántálja azt az igézetet. Biztos van ebben az egészben valami stikli. Érzem!

-         Lehet, Ron! De akkor is meg fogom tenni!

-         Tudom, Ginny! – sóhajtotta megadóan Ron. – Én csak… csak féltelek!

Ginny lágyan elmosolyodott és átölelte bátyját. A meghatottság könnyei csorogtak le az arcán és amikor felnézett Ronra, látta, hogy a férfi is sír.

-         Tudom, Ron! De akkor sem tehetek mást. Szeretem Harryt! Meg kell tennem érte!

-         Rendben. De ígérj meg valamit! Ha érzed, hogy a baba élete is veszélyben forog, leállítod az egészet. Harry is azt mondta, nem szeretné, ha baja esne a gyereketeknek.

-         Nem biztos, hogy le fogom tudni állítani, de megpróbálom, Ron! Ígérem, hogy megpróbálom!

Már csak két nap volt hátra mindenszentekig. Ginnyn immár egyértelműen látszott, hogy gyermeket vár. Hasa lágyan gömbölyödött a kasmírpulóver alatt. Majdnem négy hónap telt el azóta, hogy Harry meglátogatta, és ha minden sikerül, kevesebb, mint két nap múlva már újra együtt lehetnek. A főzet alapja már készen állt, csupán a köpeny és Ginny vére hiányoztak belőle. Ezeket közvetlenül éjfél előtt kellett beletenni a főzetbe.

Mikor elérkezett november elsejének éjszakája, mindenki, aki valaha közel állt Harryhez, vagy Ginnyhez, ott volt a temetőben. Seamus Finnigan a biztonság kedvéért már előre megrajzolta a csillag sémáját, hogyha eljön az idő, Ginnynek ne kelljen szenvednie vele.

Már csak pár perc volt éjfélig. Ginny ekkor odasétált a családjához és mindegyiküket egyenként megölelte. Utoljára Ront.

-         Ne aggódj! – mondta. – Visszahozom a barátodat!

Ron szorosan magához húzta Ginny és egy puszit nyomott a feje búbjára.

-         Vigyázz magadra!

Ezek után Ginny még egyszer végignézett a szerettein, majd hátat fordítva nekik elindult a felrajzolt csillag és a felállított üst felé.