The Hungarian Ginny Weasley Site
Menü
 

 

 

" – Nagyon csinos az a lány – jegyezte meg Krum, kizökkentve töprengéséből Harryt. Ginnyre mutatott, aki épp akkor csatlakozott Lunához. – Ő is rokonod? 

– Igen – vágta rá fellobbanó ingerültséggel Harry. – És van barátja. Féltékeny típus. Nagydarab. Nem érdemes bosszantani."

(HP és a Halál Ereklyéi, 130. oldal)

 

 

 
Ginny Weasley
 
Társalgó

 
Nézegetnivalók
 
Design

 



 

A fejlécet és a hátteret Casia készítette.

Ez volt az oldal történetének 3. designja. És a legelső, ami kizárólagosan nekünk készült. :)

 

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Látogatók :)
Indulás: 2005-02-20
 

 

 

 
Szavazz!
Lezárt szavazások
 
A Te házad
 
Linkek

 

 

Kedvenc oldalaink:

@ @ @ @ @ @ @

@ @ @ @ @ @ @

 

 

A linkek folyamatosan bővülnek. Ha ismersz oldalt, aminek itt a helye, ne habozz és írj IDE vagy e-mailt a drgfanfic@yahoo.com -ra.
Köszönjük!

 

 
Mi a Patrónusod?
 
Chaos: Harry Potter és a Sötét Nagyúr
Chaos: Harry Potter és a Sötét Nagyúr : 3. fejezet: Piton és Dumbledore titka

3. fejezet: Piton és Dumbledore titka

Chaos  2007.03.29. 17:51

A cím sokat elmond... Lelepleződik a titkok egy része

3. Piton és Dumbledore titka

Egy sűrű erdőben találta magát, de csak ennyit tudott megállapítani, a következő pillanatban hátulról eltalálta egy nonverbális Capitulatus-átok. Nekicsapódott egy fának, és a pálcája kirepült a kezéből.

- Nocsak Potter – Hajolt fölé Piton viaszfehér arccal, kezében Harry és a saját pálcája – Milyen kellemes meglepetést okoztál. Túltettél önmagadon – mármint… ostobaságban.
Harry lélegzete szinte elakadt a gyűlölettől, és hörögve vetette oda a választ.
- Ismerős a helyzet ugye, Piton? Egy fegyvertelen ellenfél, védtelenül… Csakhogy én nem ittam mérget, úgyhogy a történet ezúttal a maga halálával végződik.
Piton gúnyosan felkacagott.
- Ugyan már Potter, csak a túltengő, alaptalan önbizalom beszél belőled, mint az ostoba apádból. Azt hiszed, árthatsz neke….

A hangja hirtelen elakadt. Az arcán mélységes döbbenettel, levegő után kapkodva nézett Harryre, akinek minden vonása eltorzult a haragtól. Ujjait olyan pózba görbítette, mintha erősen szorítana valamit: Harry mágiájának leküzdhetetlen béklyója fonta körül Piton torkát, és nem engedte lélegezni. Piton utolsó erejével felemelte mindkét pálcát, de mielőtt elvégezhetett volna bármilyen varázslatot, Harry lefegyverezte egy ösztönös kézmozdulattal. Piton hörögve zuhant a földre, és Harry pálcaintésének nyomán szoros indák tekeredtek a végtagjaira. Mozdulni sem tudott, zihálva vette a levegőt.

- Voltál már ilyen kiszolgáltatott helyzetben, Piton? – kérdezte Harry, és a kezében megremegett a varázspálca. – Nagy a kísértés, hogy megöljelek. De előbb meg kell tudnom az igazat. Mindenről. – a férfi fölé hajolt, és hűvös nyugalommal beszélt hozzá – Most át fogom törni az elméd. Tiltakozhatsz. Megpróbálhatsz ellenálni. De a végén te kerülsz ki vesztesként. Ne állj ellen, és nem fog fájni. – mondta nyugodtan, majd mindkét kezével megragadta Piton halántékát, és minden mágikus erejét a varázsló mentális pajzsa ellen uszította.

Piton ellenállt: izmai megfeszültek a koncentrálástól, és a saját bűbájával foltozta az elméjét védő pajzs szétrombolt részeit. De még a legerősebb varázslatai is kezdtek széthullani, és amire ekkor Piton rádöbbent, attól a vér is megfagyott az ereiben. Érezte, hogy Voldemort ereje sugárzik Harryből. Minden ostroma pontos másolata volt annak a rémálomszerű emléknek, amikor a Sötét Nagyúr egyszer betört az elméjébe, és felboncolta minden gondolatát. De amikor a fiú szemébe nézett, nem Voldemort eltorzult vonásait látta: ez az arc nyugodt volt, akár Dumbledore-é.

Abban a pillanatban, amikor az utolsó védőbűbáj is semmivé foszlott, Piton az elméjét elárasztó fájdalomtól az eszméletét vesztette. Harry keze remegett a kimerültségtől, de tudta, hogy most tovább kell haladnia. Színes kavalkádként törtek rá Piton emlékei: a fájdalmas gyerekkor, egyedüllét, megaláztatások, a dicsőség rövid pillanatai, gyűlölet és harag. Valahol Harry érzett szeretetet is, sőt talán szerelmet, de olyan kevés volt belőle, hogy a férfi sötét érzéseinek hullámai csaknem teljesen elfedték. Harry előtt feltűnt Piton diákjainak arca, majd a halálfalóké, a napok lassú múlása, bájitalok gőze, diadalérzet a jól sikerült varázslatok után. Felszínes dolgok, Harry nem ilyesmit keresett. Érezte, hogy valami nincs rendjén. A bájitaltanár elméjének néhány helyén nem tudott továbbhaladni. Alig volt észrevehető, mint egy sötét fal az éjszakában. Érezte, hogy kell ott lennie valami nagyon fontosnak, mert mintha érzelmek áramlottak volna át a láthatatlan pajzson.

Harry összeszedte a maradék erejét is, de nem tudta az eddigi módszerekkel áttörni ezt a falat. Furcsa mágia volt, ilyen mentális védelemről még nem olvasott. De mivel látta, hogy az érzelmek átsugároznak a falon, hirtelen ötlettel Dumbledore emlékéhez fordult. Felidézte az öreg varázsló arcát, és a benne lakozó hatalmas erőt. Emlékezett a szavaira, amit a szeretet mágiájáról mondott, amely teljesen más természetű, a sötét varázslók egyike sem ismeri… Felcsendült a lelkében Fawkes dala, és nyugodtság öntötte el. A saját boldog érzései felülkerekedtek a csüggedtségén és fáradtságán, és ekkor Piton emlékeinek formája is megváltozott: nem a konkrét eseményeket látta, hanem hogy Piton mit érzett legbelül, miközben átélte azokat. Így őszínte ámulatára sokkal több pozitív érzést látott, mint eddig, ezek úgy látszik mélyen el voltak temetve. Az előbb áthatolhatatlannak tűnő fal pedig sokkal áttetszőbbnek tűnt. Harry különösebb ellenállás nélkül keresztül tudott haladni a falon, és meglátta Piton legféltettebb emlékeit. A képek úgy törtek be az elméjébe, akár egy keményen lesújtó kalapács.

A hatéves Perselus Piton félelemtől remegve bújt meg egy szekrényben, amelynek résnyire nyitva az ajtaja. A résen keresztül régiesen berendezett szoba nappalija látszott. A földön egy sötét hajú férfi és egy kislány holtteste feküdt széttárt karokkal, mellettünk egy nő zokogott. A kisfiú-Piton lábai majdnem összecsuklottak a félelemtől. Ekkor a látótérbe magas, csuklyás alak sétált be, Harry megdermedt a döbbenettől: Voldemort volt az.

- Ne gyerekeskedj, Prince – vetette oda a nőnek a varázsló – csak nem azt a muglit siratod, és a fattyút, akit szültél neki? Tudhattad volna, hogy ez jár az engedetlenségért, hiszen ismersz.
A nő nem válaszolt, csak zokogott tovább, a kislánya hajfürtjeibe kapaszkodva. Harry érezte, hogy a gyermek-Piton viaskodik azzal az érzéssel, hogy kiszaladjon édesanyjához.

- Amúgy sem voltatok jóban – fűzte tovább a szót Voldemort, és belerúgott az idősebb Piton holttestébe – Nem becsülte benned a boszorkányvért. Pedig te Hollóhát Hedvig leszármazottja vagy, és ha jól tudom, távolról Mardekár vére is csörgedezik az ereidben. De ha neked ennyit ér az aranyvéred, hogy bemocskolod holmi muglikkal… - aztán közel hajolt a nőhöz – Ismét megkérdezem: hol van Hollóhát igézettekercse? Tudom, hogy itt rejtegeted valahol. Áttörném a bűbájt az elmédben, ha akarnám, de azzal sajnos megölnélek… És akkor hogy nevelnéd fel a fiadat?

A nő rémülten meredt rá.
- Igen – mosolygott Voldemort – az elméd elárult. Van egy fiad is, érte aggódsz. Milyen nemes jellem. – mondta gúnyosan, majd ridegen folytatta – Nem kell meghalnotok. De ha nem árulod el nekem, hol van a tekercs, akkor megkeresem a fiad, és megölöm veled együtt. Ne mondj még egyszer nemet.
Az asszony még mindig remegve sírt.
- Crucio! – Szegezte rá a pálcáját Voldemort, és egykedvűen nézte, amint a nő a földön rángatózik és ordít, majd megszüntette a varázst – a következőbe belehalnál. Ne légy ostoba.
Prince remegve felállt, és megkapaszkodott egy szekrényben. Csak nagyon halkan tudott megszólalni.
- Abban a szoborban van, bűbájjal elrejtve – suttogta elhaló hangon, és egy öreg, szakállas varázslót ábrázoló nem túl szép szoborra mutatott.
- Áh, nagyon érdekes – duruzsolta Voldemort – biztos a legerősebb, áttörhetetlen bűbájoddal véded. A képességeid elismerendő, megkérlek arra hogy nyisd ki. Nekem lehet, hogy két-három percbe is belekerülne feltörni, és most sajnálatos módon szorít az idő – mondta, és a nőre szegezte a pálcáját. – Csak semmi trükk.

Prince a szobor felé támolygott, és egy bonyolult pálcamozdulat kíséretében motyogott valamit. A szobor erre életre kelt, mosolyogva biccentett a nő felé, és köpenyéből egy kopottas tekercset vett ki. Prince elvette, és a szobor ismét megdermedt.

- Igazán ügyes – mondta Voldemort minden lelkesedés nélkül, és kivette a tekercset a nő kezéből. – Sajnos félig hazudtam. A fiadat életben hagyom, mert nincs kedvem egy kölyköt hajkurászni, de neked meg kell halnod. Vigasztaljon az, hogy halálod különleges lesz – mondta a varázsló a rémülten álló boszorkánynak, majd rászegezte a pálcáját.

- Adava Kedavra! - kiáltotta, és a szobát zöld fény töltötte be egy pillanatra. Voldemort mosolyogva nézte az elzuhanó testet, majd a pálcáját egy pillanatra a nő homlokához érintette, és hoppanált.

Harry érezte a gyermek-Piton döbbent kétségbeesését: a fiú kibotorkált a holttestekhez, és édesanyjára borulva zokogott. Hosszú percek teltek el így, majd a kisfiúban kezdett kialakulni valami más a kétségbeesett fájdalomból: a harag, a mindent elsöprő bosszúvágy. Harry döbbenten vette tudomásul, hogy a gyermek-Piton meg akarta ölni Voldemortot…!

Ezután lepergett még jópár futó emlék a későbbi évekből, mind villanásszerű kép volt csupán. Minden olyan pillanat itt szerepelt, amikor Pitonban fellángolt a Voldemort iránt érzett gyűlölet. Aztán ismét rábukkant egy hosszabb emlékre.
A huszonéves Piton Dumbledore irodájában állt. Az igazgatónak már ősz haja és szakálla volt, de kevesebb ránc keretezte az arcát, mint ahogy Harry emlékezett rá. Pálcát szegezett Pitonra, de az arca és a hangja nyugodt volt.

- Azt akarja, hogy elhiggyem ezt a történetet, Piton? Hogy csak azért állt be halálfalónak, mert bosszút akart állni Voldemorton?
Piton kezében nem volt pálca.
- Ez a cél vezérelt, már jó ideje.
- Akkor miért nem a mi oldalunkon harcol? – vonta össze a szemöldökét Dumbledore. Piton türelmetlenül válaszolt.
- Nem elég hatékonyak a módszereik. A Sötét Nagyurat nem lehet így kijátszani. Nem lehet megölni, amíg számít a támadásra. A gyilkosságra csak olyan ember képes, aki Voldemort belső köreinek tagja.
Dumbledore még mindig nem eresztette le a pálcát
- És ezért inkább eljátszotta a jó halálfalót, és megölt rengeteg ártatlan embert, csakhogy Voldemort bizalmába férkőzhessen?
- Pontosan – sziszegte Piton – a haláluk sajnálatos, de nem számít. Ha nem én ölöm meg őket, megöli valaki más. És ha hamarosan nem állítjuk meg a Sötét Nagyurat, sokkal többen fognak meghalni. Tizenöt éve ezen dolgozom. Most itt állok, fegyvertelenül. Ellenőrizze az elmémet, nem fogok tiltakozni.

Dumbledore habozott egy pillanatig, majd közelebb lépett Pitonhoz, és a varázspálcáját a férfi szíve fölött tartva megérintette a halántékát. Pár percig nem történt semmi, csak az igazgató vonta össze egyre inkább a szemöldökét. Majd elengedte a férfit, és a szemébe nézett.
- Minden, amit láttam, az elmondását igazolja. Még azt is érzem, hogy gyűlöli saját magát, pontosabban a gyilkost, amivé lett. Kénytelen vagyok hinni magának, de elítélem a módszereit. – mondta, és leeresztette a pálcáját. – hogy tudta mindezt elrejteni Voldemort elől?

- Az emlékeket védi néhány bűbáj, és eddig nem álltam olyan közel a Nagyúrhoz, hogy személyesen foglalkozott volna az elmém feltárásával. De most, hogy elárultam neki a jóslatot Potterékről, és a születendő gyermekükről, a kegyeltjei közé kerültem. Így már nem vagyok biztonságban, és félek, hogy nem tudom teljesíteni a feladatot. Ezért jöttem magához. Segítsen, és én is segítek magának. Zárja le ezeket az emlékeimet! Tudom hogy maga képes rá, és cserébe én kémkedek a Főnix Rendnek. Nem várhatjuk meg, hogy Potterék gyermeke felnőjön, és a jóslat szerint szembeszálljon vele… Én segíthetek megmenteni Potterékat, és még sok más embert, és elpusztíthatom a Sötét Nagyurat. Látta az elmémet, semmit sem titkoltam el maga elől. Be kell látnia, hogy közös a célunk…

- Úgy van – mormogott Dumbledore – de nagyon mások az eszközeink. – mondta, majd elgondolkozva tekintett ki az ablakon. Végül sóhajtott - Segítek, Piton. A bűbáj, amivel elzárhatja az elméjét a sötét varázslók elől, egy ősi szeretet-varázslat.

Piton csalódott fintort vágott.
- Azok nem túl erősek. – vetette ellen.
Dumbledore szeme megvillant.
- Voldemort ellen ez az egyetlen lehetséges fegyver. Az elméjén olyan falat képzünk, ami ellenáll mindenkinek, aki erőszakos érzelmekkel akar áttörni rajta. Voldemort észre sem fogja venni, hogy emlékeket rejteget abban az eldugott zugban.
Piton bólintott.
- Köszönöm… ez nagyon jó lesz. De a bűbájt én nem tudom elvégezni.
- Tudom – felelte sötéten Dumbledore, majd megcsóválta a fejét, és úgy szólította meg Pitont, mint egy eltévelyedett diákot – Túl sok benned a gyűlölet, Perselus. A varázslatot én végzem el. Kialakítok egy területet az elmédben, ahova elzárom a valódi érzéseidet a nagyúr iránt. Alkalmazok egy olyan bűbájt is, amivel a későbbi árulkodó emlékeid is ide fognak kerülni. De ne légy ezentúl meggondolatlan. – azzal közelebb lépett Pitonhoz, és a pálcáját a homlokához érintette.

Ezután felvillantak későbbről is emlékek: Piton és Dumbledore beszélgetései. Piton információkat adott át a varázslónak, néha javaslatokat arra, hogy merre meneküljenek Potterék… Piton megosztotta a gyanúját, hogy van egy besúgó a Főnix rendből, de nem látta még soha… Egyszer megkérte az igazgatót, hogy az elméjén erősítse meg a falat Voldemort egyik erőszakos támadása után.

Harry keze erőtlenül lecsúszott Piton tarkójáról, és zihálva lerogyott a puha, mohás talajra. Pár percig döbbenten bámulta az eszméletlen bájitaltanárt, és gondolatok sokasága cikázott át az agyán.
Piton tényleg az ő oldalukon áll… ezt világosan érezte. A Voldemort iránt érzett gyűlölete valódi volt, Harry is hasonló haragot táplált magában a Sötét Nagyúr iránt. Piton anyja Hollóhát leszármazottja, és tehetséges boszorkány volt… Hollóhát igézettekercse… egy Horcrux! Voldemort ezzel a gyilkossággal szakította szét a lelkét még egyszer. De ezt Piton nem tudta… Számára a családjának legyilkolása értelmetlen erőszak volt.

- Miért nem szólt erről Dumbledore? – suttogta maga elé Harry, bár belül tudta a választ. A titok nem lett volna biztonságban az ő agyában, hiszen Voldemort könnyen hozzáférhetett volna. Dumbledore védte ezt a férget – gondolta Pitonra nézve, de már nem tudta teljes szívéből gyűlölni őt. Rászegezte a pálcáját.
- Stimula! – mondta, mire a bájitaltanár lassan magához tért, de az indák még mindig nem engedték mozogni.

- Láttam mindent – vetette oda Harry a varázslónak, a felindultságtól zihálva – mindent, amit Dumbledore elrejtett az elméjében.
Piton becsukta a szemét.
- Ostoba fiú – válaszolt halkan – még nem szabadott volna megtudnod. Az elméd nincs felvértezve a Sötét Nagyúr ellen…
- Szóval a saját bőrét félti, mi? – Harryben hirtelen ismét fellángolt a harag - Egyetértek Dumbledore-al. A módszerei önzőek és veszélyesek. Állhatott volna a Főnix Rend szolgálatában is, és akkor talán nem kellett volna meghalnia a szüleimnek…

Piton dühtől sziszegve válaszolt.
- Láthattad, Potter, hogy mennyi mindent segítettem Dumbledore-nak. A szüleid nem haltak volna meg, ha nem árulják el őket. A legértékesebb információforrása voltam, sokkal többre ment velem, mint veled valaha is…
Harry összevont szemöldökkel nézett a férfira.
- Szóval ezért gyűlöl engem – értette meg hirtelen – mert nekem megjósolták, hogy megölhetem Voldemortot, így elveszem magától a bosszú lehetőségét…
- Hagyjuk ezt Potter – szólt közbe ingerülten Piton.
- Nem, ne hagyjuk…! Jogom van a válaszokhoz! Nem néztem végig minden nyomorult emlékét… Miért ölte meg Dumbledoret, ha állítólag a mi oldalunkon áll?
Piton sóhajtott, és Harry arcát fürkészte.
- Meghaltam volna, ha nem teszem. Letettem Narcissának a Megszeghetetlen Esküt.
- Akkor meg kellett volna halnia! – ordította Harry és dühösen járkálni kezdett – hogy hihette azt, hogy a maga élete fontosabb Dumbledorénál?

Piton arca különös érzelmeket tükrözött: mintha mélységes önutálat lett volna.
- Azt hiszed, hogy nem haltam volna meg szívesen? – kérdezte keserűen – tévedsz, Potter. Miután megkötöttem Narcissával a Megszeghetetlen Esküt, fel voltam készülve a halálra. De Dumbledore megparancsolta hogy éljek, mégpedig bármi áron, kivéve a te halálodat. Tudtuk, hogy Draco feladata Dumbledore meggyilkolása, és persze azt is, hogy a fiú bele fog bukni. Azt tanácsolta, hogy maradjak ki az eseményekből… de ha mégsem sikerül, akkor is meg kellett esküdnöm, hogy életben maradok…

- Ezt nem hiszem el! – sziszegte dühösen Harry, bár érezte, hogy a férfi igazat mond.
- Elhihetnéd, hiszen láttad minden emlékemet, ezt is végignézhetted volna, ha nem szakítod meg a kapcsolatot. Ezután Dumbledore csak arra kért, hogy osszam meg veled az emlékeim az év során, de úgy látszik, te feltaláltad magad… - Piton szavai ingerültté váltak – Nem tudom, miért kellett ezt megtennem, de megígértem hogy így lesz. Mint ahogy azt is, hogy segíteni fogok neked.

Harry egy percig csak némán nézett a bájitaltanárra. Jól tudta, hogy miért kérte erre Pitont Dumbledore: a Horcruxos emlék miatt.
- Igen. Valóban szükségem lesz a segítségére – mondta kelletlenül Harry – leginkább Hollóhát igézettekercsének jelenlegi helye érdekelne.
Piton arca elkomorult.
- Dumbledore is erről kérdezett egyfolytában. De nem tudom, hol van. Csak egy ostoba papírdarab volt. – majd dühösen fészkelődött az indák szorításában – Volnál szíves eloldozni, Potter? Semmi kedvem pálca nélkül hatástalanítanom a bűbájaid, még a végén te is megsérülnél. Csatlakoznom kell a halálfalókhoz. Bár a te jóvoltodból nem biztos, hogy sokáig életben maradok, sikerült ugyanis szinte teljesen tönkretenned Dumbledore bűbáját…

- Nem megy még sehová. Van még néhány kérdésem – mondta komoran Harry.
- Nekem így is jó – Válaszolt Piton, majd kihangsúlyozta a következő szavakat – Végül is itt időtlen időkig beszélgethetünk…
- Hogyan…? – nézett rá meglepetten Harry, visszaemlékezve Dumbledore rövid üzenetére, ahol az öreg varázsló ugyanezt a kifejezést használta.
- Nem ismered ezt a helyet, Potter? – Piton láthatóan élvezte, hogy új információkat közölhet - A szüleid falujától pár mérföldre van. Ezt a részét az erdőnek Dumbledore varázsolta el… és el kell ismernem, remek munkát végzett. A bűbája miatt bármeddig lehetünk itt, ezalatt nem múlik az idő a külvilágban. Ezért nevezte el Időtlen Idők Erdejének.

Harry hitetlenkedve nézett Pitonra.
- Nézd csak meg azokat a messzi fákat, Potter. Látod már, miről beszélek?
És Harry látta. A messzi fák mozdulatlanok voltak, míg a közelükben szél susogott a lombok között. A távolban jó néhány levél lebegett a föld felett, mintha elfelejtettek volna leesni. És, ami a legmegigézőbb látványt nyújtotta, egy szarvas volt az erdő szélén, aki ugrás közben fagyott be az idő rejtélyes mágiájába.
- Hogyan lehetséges ez…? – kérdezte megrökönyödve.
- Nem tudom – felelte Piton kissé feszengve – Dumbledore varázslata… Fogalmam sincs, miért hozta létre, de jó néhányszor használták ezt a helyet a Főnix Rend tagjai, ha időt akartak nyerni. Itt mindig volt idejük kitalálni egy haditervet, miközben a külvilágban semmi sem változott…
- És maga miért jött ide?
- Mert nekem is időre volt szükségem – felelte komoran Piton – amint észrevetted, Dumbledore varázsvonala, amellyel lezárta az elmém egy részét, megsérült. A rajta keresztüláramló érzelmek már észrevehetők voltak. Rendbe akartam hozni, mielőtt visszatérek a Nagyúrhoz, de nem hagyhattam, hogy feltűnjön neki a távollétem, ezért hoppanáltam ide. Bár hiába fáradtam, a sérülést, amit okoztál, nem tudom helyrehozni.
- Én viszont igen – mondta Harry – ha önként beenged az elméjébe, megcsinálom a falat. Már értem a természetét, különben nem tudtam volna átjutni rajta.
- Te? – kérdezte Piton gúnyosan mosolyogva – Albus Dumbledore legnagyszerűbb varázslatát akarod helyrehozni?
- Pontosan, Piton. Ez fehér mágia, és maga sosem értett hozzá túl jól – vágott vissza Harry – én viszont sokat tanultam a nyáron - azzal a pálcájának egy mozdulatával eloldozta Pitont, majd odalökte a varázslónak a másik pálcát, ami most a földön hevert.
- Ez igazán kedves tőled Potter – mondta gunyorosan Piton, de közben elgondolkozva nézett a fiúra - és talán hiszek is neked. Nem bánom, tehetünk egy próbát, legfeljebb ismét élvezettel nézhetem végig, amint belebuksz egy feladatba.

Harry figyelmen kívül hagyta a bájitaltanár szavait, és közelebb lépett hozzá, kezében a pálcájával.
- Engedje el magát, és főleg maradjon csendben – mondta, és a pálcáját Piton homlokának szegezte, a bal kezével pedig megragadta a férfi halántékát.

Most minden különösebb ellenállás nélkül hatolt be a varázsló elméjébe. Rövid idő alatt megtalálta az árulkodó emlékeket: az őket körülvevő fal tényleg megsérült. Harry rájött, hogy hogyan működik az emlékeket védő varázs: Dumbledore puszta szeretetből épített falat: ha egy olyan idegen elme közelített, amely tele volt gyűlölettel, akkor ezt a kisugárzó negatív érzést a fal semlegesítette, és nem verődött vissza semmi. Mintha nem lett volna ott semmi sem… Harry látta, hogy ez a burok jó néhány helyen megsérült, és kilátszottak alóla a puszta emlékek, és a belőlük sugárzó érzések szinte vakítottak. Harry megvizsgálta a régi fal maradványait, és úgy érezte, hogy helyre tudja hozni a sérülést. Azokra a dolgokra koncentrált, amik a szeretetet idézték fel benne: Dumbledore-ra, Ronra, Hermionéra, Ginnyre. Ezeket az érzéseket pálcájával ráfókuszálta a falra, és az növekedni kezdett. A varázs nemsokára zárt burkot képzett Piton emlékei felett.

Harry elvette a pálcáját a férfi homlokáról, és hátrább lépett.
- Hát ezzel is megvolnánk – mondta mosolyogva – Ha egy kicsivel több pozitív érzés lenne magában Piton, maga is meg tudta volna csinálni.
A bájitaltanár egy pillanatig félig dühösen, félig csodálkozva meredt Harryre, majd barátságtalanul vetette oda.
- A pozitív érzés túl nagy luxus egy magamfajta számára. Most mennem kell. Találkozunk még, Potter.
- Ebben biztos vagyok – modta Harry – addig is, egy fontos dolgot kell kérnem magától. Keresse Hollóhát igézettekercsét. Ne túl feltűnően, de keresse… Ez létfontosságú a sikerünk szempontjából. Ha megvan, mondja el nekem a helyét.

Piton egy pillanatig szótlanul nézett Harryre.
- Rendben van, Potter… Én megtartom a Dumbledore-nak adott szavamat, és segítek neked. Először is egy jótanács: vigyázz milyen titkokat osztasz meg a barátaiddal, itt leginkább Grangerre és Weasleyre gondolok. Lehet, hogy a Nagyúr megkörnyékezi őket. Rólam ne tégy említést senkinek, egyik volt tanítványom elméjére sem bíznám rá az életem – mondta Piton olyan önelégült arckifejezéssel, mintha csak az osztály pocsék bájital-házifeladatait becsmérelné. Majd egy rövid szünet után fagyos eltökéltség tükröződött rajta - És előre megmondom, hogy amint megfelelő alkalmam lesz rá, megölöm Voldemortot, mégpedig a mi kis Kiválasztottunk segítsége nélkül.

Harry egy kicsit bosszúsan nézett Pitonra, aztán halványan elmosolyodott.
- Ha így lenne, én lennék a legboldogabb. De addig is, keresse Hollóhát tekercsét!
A férfi komoran biccentett, és hátat fordított Harrynek. Mindketten szótlanul az Erdő széle felé indultak, és együtt átlépték az Időtlen Idők határát. Az eddig mozdulatlan szarvas azon nyomban folytatta kecses ívű ugrását, majd patáival hangosat dobbantva eliramodott a másik irányba. Piton egy nem túl barátságos pillantást vetett Harryre.
- Viszlát Potter, és jó szerencsét – mondta, majd a választ meg sem várva hoppanált.
Harry egy pár másodpercig némán nézett a köddé vált bájitaltanár hűlt helyére. Gondolt arra, hogy ő is hoppanál és visszamegy Ronékhoz, hogy ne aggódjanak érte, de aztán eszébe jutott, hogy amíg az Erdőben van, addig nem múlik az idő Ronék számára. Vágyott rá, hogy felkeresse Dumbledore házát. Piton valószínűleg nem tudott róla, talán senki sem a Rendből, de Harry most már tudta, hogy valahol az Erdőben kell lennie, a Nagy Tölgyfa mellett…

Visszafordult. Az Erdő innen elmosódottnak tűnt, és kicsit homályosnak – mintha minden egyszerre történt volna benne. Harrynek valószínűsítette, hogy körbe van építve mugliriasztó bűbájokkal is. Átlépte a határt. A külvilág megfagyott, és ő ismét az Erdőben volt. Bár mintha kicsit más lett volna a napszak – amikor Pitonnal volt itt, még kora délután volt, most meg lemenőben volt a nap – a külső erdő fái viszont még délutáni fényben fürödtek. Harry körülnézett az Erdőben, és észrevett egy ösvényt, amit Piton biztos nem látott. Az út finoman kacskaringózott a fák között. Rövid töprengés után elindult rajta, és megnyújtotta a lépteit, nehogy ráesteledjen. Az erdő egyre sűrűbb lett, és a növekvő sötétségben Harry baglyok huhogását hallotta. Valahogy mégsem hátborzongató, inkább otthonos volt. Úgy érezte, ismeri ezt az ösvényt, mintha sokszor végigment volna rajta.

Talán egy mérföld séta után kiérkezett egy tisztásra. Az egyre sötétedő égen a felhőket narancssárgára festette a lemenő nap. A tisztás maga úgy nézett ki, mintha egy mugli mesekönyvből teremtették volna. A zöld füvet foltokban vadvirágok borították, és édes illatukkal betöltötték a levegőt. Gyenge szellő fújt, amitől a mező finoman hullámozni kezdett. Harry nem tudta megmagyarázni miért, de egyre inkább úgy érezte, hogy járt már itt. Színes lepkék rebbentek fel, amint átvágott köztük, majd amikor a domboldalra nézett, egy barátságos kőházat pillantott meg. Elmosolyodott.

- Hát ez lenne Dumbledore háza – mondta csak úgy magának, és elégedetten állapította meg, hogy pont olyan, mint amilyennek elképzelte. Rögtön a ház irányába indult, de pár lépés után meglepetten megtorpant. A ház kéményéből füst kacskaringózott az ég felé.
Talán valaki van a házban? - futott át Harry agyán a gondolat, és megszaporázta lépteit. Lehet, hogy Hagrid az, rendbentartja Dumbledore kunyhóját…?

Most már szinte futott a ház felé, és sietős léptekkel kerülte meg a hatalmas lombú tölgyfát, ami eddig teljesen eltakarta a kunyhó előkertjét. Amikor kiért a fa mögül, Harry egy magas férfit pillantott meg az udvaron, aki biztosan nem Hagrid volt. A férfi hosszú, sötétbarna hajat viselt, és virágmintával díszített bíborszínű talárt. Háttal Harrynek a falra felfutó tearózsát metszegette, és a varázspálcájával a falhoz kötözte a rakoncátlan ágakat.
Harry megtorpant, és elszorult a torka. Ismerős volt a férfi mozgása, még a tarka talár is, amit viselt… Pár másodpercig csak állt, és némán meredt rá. Ekkor azonban a varázsló megfordult, mosolyogva intett neki, mintha számított volna az érkezésére.
- Áh, Harry. Örülök, hogy eljöttél. Kicsit késtél, teára vártunk.

Harry mozdulatlanná dermedt a döbbenettől, és a szíve majdnem kiugrott a helyéről. Ismerte ezt az arcot, és a hangot is… De hogyan lehetséges…? Minden idegszála cáfolni akarta, amit látott, de nem tudta, ez valóságosabb volt bármilyen látomásnál… Fiatalabb sokkal, mint ahogy emlékezett rá, de a haja, szakálla, és főleg a szeme… Összeszorult a torka, és önkéntelenül törtek fel belőle a szavak.

- Dumbledore professzor? – suttogta remegő hanggal. A varázsló letette a metszőollót, és mosolyogva közelebb lépett Harryhez, aki már egész testében remegett.
- Én vagyok az, Harry. Nagyon örülök, hogy látlak – mondta, és megfogta a fiú vállát. – Talán most ez egy kicsit ijesztőnek tűnik, de mindent megmagyarázok…
- Én.. – suttogta Harry – Maga nem lehet… Én láttam, hogy meghalt… Az Adava Kedavra… Lezuhant a toronyból… ott feküdt holtan, minden csontja összetört, meghalt… - a hangja elcsuklott. Minden porcikájában remegve nézett bele az ismerős kék szemekbe, és valahol mélyen érezte, hogy a varázsló igazat mond. – azt hittem meghalt… - modta elcsukló hanggal. A fogait összeszorította, de a könnyeit már nem tudta visszatartani. Az elmúlt hónapok feszültsége felszínre tört benne. Minden észérve ellentmondott annak, amit maga előtt látott, de olyan erősen érezte Dumbledore jelenlétét ebben a férfiban, hogy nem tudta nem elhinni, hogy ő az. Könnycseppek hullottak a talárjára. A varázsló arca elérzékenyült, és egy suta mozdulattal átölelte a fiút.

- Tudom, Harry, és mindent elmagyarázok. Gyere be a házba, be kell mutatnom neked valakit, és nemsokára talán elkészül a vacsora…
Harry nem kérdezte meg, hogy kiről van szó. A fejében támadt zűrzavar gátat szabott minden rációnak. Szó nélkül hagyta, hogy Dumbledore bevezesse a kőházba, de úgy érezte, összeesne, ha a varázsló nem szorítaná a vállát. Annyi kérdés cikázott a fejében, hogy hirtelen egyet sem tudott volna feltenni. Úgy érezte, egy álomba csöppent, és nem csodálkozott volna, ha hamrosan felébred.

Bent a házban főtt kukorica és sült csirke illata terjengett. A falakon puha szőttesek voltak, és bekeretezett varázsképek. A konyhából egy lámpa sárga fénye szűrődött ki, és Harry egy csilingelő női hangot hallott énekelni. Mindez alig hatolt el a tudatáig, az már csordultig volt az eseményekkel. Dumbledore egyenesen a konyhába vezette őt, ahol Harry megpillantott egy harminc év körüli, hosszú vörös hajú boszorkányt, amint a pálcájával tányérokat varázsolt az asztalra.

- Látom megérkeztél Harry – mosolygott a nő a fiúra. Aranybarna szeme furcsán ismerős volt - Be sem mutatsz engem, Albus?
- Dehogynem – mosolygott Dumbledore – Harry, ő Elanor Dumbledore, a feleségem.
Harry nem tudott megszólalni. Úgy érezte, ez az információ már végképp sok volt, figyelembe véve az eddigieket. Próbált mondani valamit, de csak annyit ért el, hogy kinyitotta a száját, és nyitva is felejtette.
- Tulajdonképpen ismered – folytatta kedélyesen az igazgató – bizonyára feltűnt neked egy gyönyörű főnix az irodámban.
- Fawkes?… - szólalt meg Harry furcsán rekedtes hangon.
- Az a lánykori nevem – mosolygott a nő, majd ránézett Harry sápadt arcára, és enyhe szigorral a férjére pillantott.
- Albus, azt hiszem vacsora előtt elmagyarázhatnád Harrynek a helyzetet. Halálra van rémülve, és nem ért semmit.
Dumbledore bólintott.
- Szándékomban állt. Gyere Harry, azt hiszem a nappaliban sort ejthetünk erre a beszélgetésre. – mondta, és szelíd erőszakkal bevezette Harryt a szomszéd szobába. Ott kényelmes barna fotelek voltak, színes takarókkal és párnákkal. Harry az igazgató invitálására leült az egyikbe, és igyekezett összeszedni a gondolatait. Minden porcikájában érezte, hogy a magas varázsló, aki most dudorászva letelepedett egy másik fotelbe és egy kockás takarót terített a térdére, valóban Dumbledore. Ugyanaz az erő és vidámság sugárzott belőle, mint az igazgatóból. De nem értette miként lehetséges ez.

Dumbledore mosolyogva nézett rá égszínkék szemeivel.
- Nem akartalak megijeszteni, Harry. Csak nagyon örültem, hogy újra látlak. Talán máshogy kellett volna kezdenem. De a gyors magyarázkodásnak nincs értelme, ez egy hosszú mese.
Harry belenézett az igazgató ismerősen csillogó szemeibe.
- Hogyan lehetséges ez…? – kérdezte még mindig bizonytalan hangon.
- Mint mondtam, a történet elég hosszú… sok-sok évre nyúlik vissza. De ha megajándékozol egy kis figyelemmel, végzünk vele, még a vacsora kezdetéig – mondta Dumbledore mosolyogva – Azt már látom, hogy elhiszed, én vagyok én. Éreztem, hogy – valószínűleg öntudatlanul – beletekintettél az elmémbe. Szép teljesítmény – mondta büszkeséggel a hangjában – Erről tehát nem győzködlek tovább. Sok minden mást viszont meg kell oszanom veled. A történet tényleg hosszú. Hatvan évre nyúlik vissza. Akkoriban kezdtem el tanítani a Roxfortban, és akkortájt házasodtunk össze Elanorral. Nem csoda, hogy meglepődtél, sosem beszéltem róla. Az iskolából talán csak McGalagony professzor emlékszik rá. Még a Roxfortban szerettünk egymásba, és miután én elvégeztem az aurorképzést, ő pedig a medimágus-tanfolyamot, összeházasodtunk.

Az igazgató Harryre nézett, aki még mindig holtsápadtan, szobormerev arccal ült, de egy finom bólintással jelezte, hogy eddig világos.
- Nos, - folytatta Dumbledore - mindketten lelkes kísérletezők voltunk, főleg ami az átváltoztatástant és az alkímiát illeti… Közös barátaink voltak Nicolas és Perenelle Flamel, akik, mint tudod, a bölcsek kövének egyetlen birtokosai. Meglehetősen sok időt töltöttünk együtt. Sokszor látogattak meg minket ebben a házban, de akkor az erdő még nem volt elvarázsolva. Többek közt volt egy érdekes „szakmai” vitánk. Mi Elanorral úgy gondoltuk, hogy a halandóság nem csak a bölcsek kövével győzhető le, hanem – még a fehér mágián belül maradva – egy bonyolult transzformációval is. Egész pontosan azt állítottuk, hogy halhatatlanná válhatunk, ha megtanulunk főnixszé változni.

Az igazgató itt szünetet tartott. Harry némileg magához térve csodálkozva nézett rá, és felrémlett benne egy iskolai emlék.
- De hát… – vetette ellen – nekünk McGalagony professzor azt tanította, hogy az animágiát nem lehet varázslényekre alkalmazni… Pontosabban, a varázslény tulajdonságait nem vehetjük fel…

- Ez így van – mosolygott Dumbledore – csakhogy mi nagyon elbizakodottak voltunk, és mint mondtam, jól ismertük az alkímiát. Tudtuk, hogy ha a vérünket hasonaltossá tesszük a főnix-vérhez, talán lehetségessé válik a transzformáció. Elanor és én két évig tanulmányoztuk a főnixeket, míg elkészítettük a bájitalt, amit mindketten bevettünk. A vérünk a bájital hatására átalakult. Ezután hosszú gyakorlással és a főnixek figyelésével még egy évünkbe került, míg ténylegesen sikerült főnixszé alakulnunk. Átalakult formánkban rendelkeztünk ezeknek a lényeknek minden varázstulajdonságával: hatalmas súlyokat tudtunk felemelni, a könnyünk gyógyító hatású volt… És sokkal jobban énekeltem, mint emberként – tette hozzá bujkáló mosollyal - Elanor kíváncsisága ezen is túlmutatott, és két tollát odaadta Ollivandernek, hogy készítsen belőle pálcát. Mint tudod, a pálcák működnek…

Harry szava elhalt a csodálkozástól. Bár ezer kérdése volt, úgy gondolta, egy egyszerűbbel kezdi.
- Nem értem, hogy mit keresett akkor Elanor főnixként Önnél? Talán nem sikerült egyszer visszaváltoznia?

Dumbledore arca elkomorult, mintha egy fájdalmas emlék tört volna felszínre benne.
- Nem, erről szó sincs. Más volt az oka… Sajnos azt, hogy halhatatlanná tesz-e a transzformáció, hamarabb megtudtuk, mint akartuk. Elanor meghalt három évvel később, egy különösen mérgező sárkánygyík harapásától. Akkortájt medimágusként új bájital-alapanyagok előállításával foglalkozott, és mérget akart levenni a sárkánygyíktól. A segítség túl későn érkezett…

Dumbledore szemébe szomorúság költözött.
- Aznap éjszaka mágikus tűzben elégettem a holttestét… és a leégett hamu között ott találtam Fawkest, a főnixmadarat.
Az igazgató elhallgatott, mintha a múltba tekintett volna.
- De akkor sikerült a transzformáció, nem? – kockáztatta meg a kérdést Harry – hiszen a felesége újjászületett a hamvaiból…
- Nem egészen – felelte Dumbledore – újjászületett ugyan, de nem tudott visszaváltozni emberré. Minden tudásomat bevetettem, a legerősebb szeretet-mágiámat használtam, de a legtöbb, amit elértem az volt, hogy pár másodpercre emberi alakot öltött. Ezért úgy döntöttem, az a pár másodpercet teszem végtelenné. Amint láthattad, a házunk környékén elvarázsoltam az időt. Azt bizonyára nem vetted észre, hogy az élőlények itt, az Időtlen Idők Erdejében nem változnak: egyik fa sem öregszik, egyik fűszál sem lesz hosszabb… lélegeznek, táplálkoznak, de nem öregszenek. Az öregedés, mint minden testi változás a kinti idő múlásához van kötve, mert a Természet nem enged meg olyasmit, hogy bejössz ide az erdőbe, ittmaradsz egy fél emberöltőnyit, és ugyanabban a pillanatban öregként térsz vissza a valódi világba… ez ellentmond minden törvénynek, amit az élet mágiája ír.

- Tehát amint belépek az Erdőbe… Nem öregszem egy percet sem, mint ahogy kinn is megfagyott az idő, de kedvemre tehetek dolgokat…?
- Pontosan – mosolygott Dumbledore – A varázslat az eseményeket gyorsítja fel – végtelen gyorsra – amik az emberrel történnek. Merem állítani, hogy ez az egyik legbriliánsabb varázslatom, és nem kevés időmbe került, míg létrehoztam.
- De hiszen, akkor ez önmagában halhatatlanságot jelent! – mondta Harry végiggondolva a dolgokat – minek kell akkor főnixnek lenni?

Dumbledore bólogatott.
- A kérdés nagyon jó, nemsokára választ kapsz rá, de haladjunk sorjában. Szóval idehoztam Fawkest és az Erdő szélén átváltoztattam emberré, majd gyorsan átléptük az Erdő határát, mielőtt visszaváltozott volna. Azt terveztem, hogy feladok mindent, és örök időkre itt maradunk, nem törődve a világgal… De mint mondtam, az élet mágiája relytéjes. Észrevettük, hogy képtelenek vagyunk három hónapnál több időt eltölteni itt. A lélek valahogy elfárad a felgyorsított tempóba, és a kimerültség végül kihajt minket a valós időbe. Ezért megbeszéltem Elanorral a dolgot. Egy főnix életciklusa négy évig tart: megszületik, felnő, megöregszik és meghal, ezután újra kezdődik minden. Elhatároztuk, hogy minden életciklusában, amikor főnixként eléri a hozzám hasonló kort, eltöltünk itt három hónapot. Őt az Erdő szélén visszaváltoztatom emberré, és ünnepként élünk meg minden együtt töltött percet. Ez maradt nekünk, három hónap négy évente, de boldogok voltunk. Az idő többi részében velem volt, a Roxfortban.

- És mi történ most nyáron…? - kérdezte elfúló hangon Harry, feltéve a legfontosabb kérdést – Amikor Piton…
- Megölt engem? – Segítette ki Dumbledore – Hát igen. Meghagytam korábban Minervának, hogy mágikus tűzben égessen el… A lángokban ébredtem ismét öntudatra, főnixként. Először kis, csipogó fióka voltam, de a tűzben sokkal gyorsabban fejlődnek a főnixek, talán egy percbe sem telt, és szárnyra tudtam kapni.
- Láttam valamit a füstben – kiáltott fel Harry – mintha egy főnix lett volna, de azt hittem, csak képzelődöm…

- Nem, az valóban én lehettem. Igazából számítottam a halálomra, és előre elterveztem mindent. Elanor legutóbb tavaly volt fióka, tehát tudtam, hogy emberi léptékben huszonöt-harminc éves lehetett. Addig maradtam a mágikus lángokban, míg a tűz erejétől én is abba a korba léptem, aztán kirepültem, és megkerestem őt. Az Erdő szélére beszéltünk meg találkozót. Ott mindkettőnket visszaváltoztattam emberré - be kell vallanom, nem volt konnyű pálca és varázsszavak nélkül - majd gyorsan beléptünk, és azóta itt vagyunk.
Harry még mindig csodálkozva nézett az igazgatóra, aki most mintha újra az emlékeibe merült volna.

- De hát akkor – próbálta összerakni a gondolatait – amikor kimennek innen, akkor nyár elejére kerülnek vissza?
- Nem – mondta Dumbledore – a kinti világ képe megváltozik, amint belép valaki a mi időnkbe – mondjuk te. Amint átléped a falat, mi ugrani látjuk a kinti időt. Te most a saját jelenedbe fogsz visszamenni – ha nem tévedek, a születésnapod van ma odakinn. – mondta mosolyogva - Ha ezután mi is kimennénk – persze csak főnixként tudnánk – akkor szintén a születésnapodra jutnánk ki. Ha viszont addig meglátogat minket valaki, akkor ismét ugrani fog a kinti idő.

Harry bólintott, és kétségbeesetten próbálta összerakni az igazgató szavait.
- És ha én visszajövök, hogyan találok ide, ebbe az időbe?
- Ó, hát ezért írtam a levelet. Mágikus útmutató volt, nem csak a házunk helyéhez, hanem az idejéhez is. Amikor beléptél ide, a házat keresve, a megfelelő időbe érkeztél.
Harry kerülte Dumbledore tekintetét.
- Igazából először Pitont követve érkeztem ide… - mondta kicsit feszengve.

Dumbledore felvonta a szemöldökét, és elgondolkozva nézett Harryre.
- Nocsak… És, mi történt köztetek? – kérdezte kicsit óvatosan, és Harry tudta, hogy mitől tart, látva hogy ő életben van.
- Nem öltem meg – mondta gyorsan – igazából párbajra sem került sor. Miután lefegyvereztem, betörtem az elméjébe, hogy információhoz jussak, és főleg a nyár elején történtek magyarázatára. Ekkor láttam meg azokat az emlékeket, amiket maga rejtett el.
Dumbledore elégedetten mosolygott.
- Igen, tudtam, hogy te képes lehetsz rá. Úgy látom, sokat tanultál a nyáron – egy pillanatig elidőzött a tekintete Harry arcán, és csak úgy sugárzott belőle a büszkeség - Akkor hát láttad, hogy miért tettem mindezt. Perselus kulcsszereplő az egyik Horcrux fellelésében, és nélkülözhetetlen szövetségesed Voldemort meggyilkolásában. Nem szabadott meghalnia.
Harry felmordult.
- Önnek sem szabadott volna. Piton segítsége feleannyit sem ér, mint a professzor úr támogatása…

Dumbledore megcsóválta a fejét, és hosszú ujjait összeérintve mosolygott Harryre.
- Nem értek egyet. Nézz magadra, Harry. Most, hogy magadra voltál utalva, rengeteget tanultál a segítségem nélkül, ha jól sejtem a könyveimből. A sikerünk szempontjából csak az emlékeim voltak fontosak számodra, azokat pedig már átadtam neked.
Harry nagyot nyelt, és nem nézett az igazgató szemébe.
- Szörnyű volt meghalni látni önt. Amikor ma megláttam Pitont, meg akartam gyilkolni. Követni tudtam, amikor hoppanált ide…
- Nos igen, szerencsés, hogy nem vitted véghez a terved. Piton egyébként más időt használhatott, mert mi nem láttuk megérkezni. Mint mondtam, ez a ház nem csak a térben, hanem az időben is el van rejtve. Felteszem, kimentél az Erdőből, mielőtt a házunk keresésére indultál.

Harry bólintott.
- Igen, kiléptem, és utána újra bejöttem. Amikor beléptem, más volt a napszak, talán az évszak is. Itt mintha késő tavasz lenne…
- Amikor másodszor beléptél, akkor érkeztél ebbe az időbe. Azzal a szándékkal jöttél be, hogy megkersed a házat. És megtaláltad, térben és időben is, az útmutatásom alapján.

Harry összevonta a szemöldökét. Valahol iszonyatos oksági paradoxont sejtett, de nem tudta pontosan, hogy hol, ezért inkább nem fűzött hozzá további kérdéseket a témához. Túl sok kérdése volt még, de nem tudta mindet feltenni egyszerre. Elgondolkozva halgatott egy pár pillanatig, mielőtt újra megszólalt.
- Mi lesz most, professzor úr? – kérdezte, és az igazgató arcát fürkészte.
- Nos, néhány perc múlva egy remek vacsorát sejtek. – mondta Dumbledore bujkáló mosollyal – de ha a közös ügyünkre gondolsz Voldemorttal, ezután is élvezni fogod minden támogatásomat, csak sajnos fizikailag nem sokat tudok segíteni. Legfeljebb főnixként lehetek veled a kinti világban.
Harry bólintott. Ezt előre tudta, de mélységes nyugalommal töltötte el már az is, hogy Dumbledore nem tűnt el véglegesen az életéből.

- Viszont - fűzte tovább a szót az igazgató - ragaszkodok hozzá, hogy benézz néha teára. Van néhány dolog, amit a könyveimből nem tanulhatsz meg. A szeretevarázslatok legerősebbjeit kell elsajátítanod, ha le akarod győzni Voldemortot. Az élet legbelső mágiáját kell megtanulnod tőlem, és persze magadtól. Én tudom, hogy képes leszel rá – mondta az igazgató, és Harry vállára tette a kezét – attól a naptól fogva, hogy csecsemőként a kezemben tartottalak, tudtam, hogy a jövőnket látom benned.
Harry zavartan kerülte az igazgató tekintetét, majd mégis belenézett a mosolygós, égszínkék szemekbe.

- Megteszek mindent, amit tudok. – mondta komolyan – Bármibe is kerüljön...
- Ó, nem, Harry – szólt közbe Dumbledore – a boldogságodba nem szabad kerülnie. Láthattad Voldemort történetét: ő csak távolról ismeri ezt az érzést, így ez érzés a legnagyobb fegyvered ellene, majd magad is beláthatod. Ez az első leckém számodra: légy boldog!
Harry elmosolyodott amint az igazgatóra nézett. Egyre inkább úgy érezte, hogy mázsás súlyok szakadnak le a válláról, amit nyár eleje óta cipelt, és már teljesen elmorzsolták minden erejét. Olyan érzése volt, mintha hosszú idő után most lélegezne először.
- Igyekszem megtanulni a leckét. Igazából már percek óta boldog vagyok, hogy élni látom önt…

Dumbledore válaszra nyitotta a száját, de aztán újra becsukta. Meghatottan nézett Harryre (aki most hirtelen úgy tett, mintha nagyon érdekelné a virágcsokor az asztalon) majd szeméből gyorsan kitörölt egy könnycseppet. A beálló csendet az ajtó nyílása zavarta meg, és Elanor lépett be a nappaliba.

- Abbahagytad már a gyerek kínzását, Albus? – mosolygott a boszorkány rájuk – Azt hiszem, Harryre ráfér egy kiadósabb vacsora, csak nem hagyjuk a születésnapján éhezni…

Dumbledore most ismét mosolyogva bólintott, és mindketten követték Elanort a konyhába. Az asztalon már ott gőzölgött a kukorica, a sült hús, és egy nagy kancsó színültig volt telítve sütőtöklével. Mindhárman leültek az asztalhoz, miközben Harry a boszorkány arcát fürkészte, és megállapította, hogy a szemei ugyanolyanok, mint Fawkes-é. Sőt, valahogy a mozdulataiban is volt valami ismerős. Elanor mindhármuknak mert az ételből, és a sütőtöklevet is poharakba töltötte.
- Áh, nincs senki, aki finomabb sült csirkét csinálna nálad, kedvesem – mondta Dumbledore beleszippantva a tányérjából felszálló gőzbe és megcsókolta a feleségét.

Harry gyorsan lekapta róluk a tekintetét, és a tálat nézte, majd bekapott egy falatot a csirkéből. Elég szokatlan volt ilyen szituációban látni az igazgatót, de Dumbledore szemmel láthatóan egy cseppet sem zavartatta magát. Elanor mosolyogva nézett a férjére.
- Ugyan már, Albus… Tudom én, hogy milyen ügyesek a házimanók Roxfortban. – mondta, majd Harryhez fordult - Tényleg, ki fog nyitni az idén az iskola?
Harry gyorsan lenyelte a falatot, mielőtt válaszolt.
- Ez attól függ. Ha a tanulók fele vissza akar menni, akkor kinyitják.
- Valami ilyesmire számítottam - mondta Dumbledore, majd fürkésző tekintettel nézett Harry szemébe – És te visszamégy, Harry?
A fiú kerülte Dumbedore tekintetét.
- Úgy terveztem, hogy a Horcruxok keresésére indulok.
- Ez nagyon dícséretes, Harry – mondta a varázsló – de emlékezz, mit mondtam az előbb: ne tedd tönkre magad ezért a célért. Fontos megtalálnod és elpusztítanod őket, de ugyanilyen fontos épnek és egészségesnek maradnod.

Harry kissé meglepetten nézett az igazgatóra.
- Úgy érti, menjek vissza az iskolába, uram? Tudom, hogy van még mit tanulnom, de meg kell találnunk minél előtt a Horcruxokat. Nem taníthatna egyedül ön?
Dumbledore megrázta a fejét, és átható pillantásával Harryt méregette.
- Sok minden fontosat taníthatok neked, de boldoggá nem tehetlek. Tudom, hogy az iskola falai közt mindig otthon érezted magad. Nem ragaszkodhatsz ennyire görcsösen a célodhoz, mert még a végén elfeledkezel arról, hogy miért is küzdesz. Voldemort is annyira kereste a halhatatlanságot, hogy közben elfelejtett élni és boldognak lenni. Vissza kéne menned az iskolába, Harry. Van még néhány dolog, amit a jó öreg Roxfort megtaníthat neked, és ha McGalagony az utasításaimat követi, a sötét varázslatok kivédését ezúttal tényleg szakértő kezekre bízza, extra óraszámmal.

Harry elgondolkozott, és magában el kellett ismernie, hogy nagyon vágyik visszamenni a kastélyba. Eddig elképzelni sem tudta, hiszen Dumbledore emléke lépten-nyomon ott kísértett volna a lelkében, akárhányszor ránézett volna az igazgatói előtt álló kőszörnyre, vagy a nagyteremben az öreg varázsló üres székére. De most hogy tudta, hogy Dumbledore él, valahogy másképpen tekntett a visszatérésére. Eszébe jutottak azok a boldog órák, amiket Ronnal és Hermionéval töltött el, és tudta, hogy nehezen lenne képes lemondani erről.
- Rendben van, visszamegyek – mondta mosolyogva, és meglepetten vette tudomásul, hogy egy újabb mázsás súlytól szabadult meg. Majd egy kicsit elkomorodva tette hozzá – de a Horcruxok keresése sok időmet el fogja venni.

- Ezt elismerem – mondta Dumbledore egy falatot lenyelve – de azt hiszem idén nem kell a kitűnő bizonyítványért küzdened. Ami viszont nagyon fontos, hogy nem zárkózhatsz el a harcodban, mint ahogy Voldemort mindig is tette; te ne félj mások segítségét kérni. Most a barátaidra és a Főnix Rendre gondolok. Persze jól fontold meg, kinek mit árulsz el, mert nem élünk biztonságos időket...
- És mi is veled fogunk tartani – szólt közbe Elanor – ugyan csak főnixként, de jól jön néha egy főnix társasága… hát még kettőé! - mondta mosolyogva a boszorkány, és Harrynek el kellett ismernie, hogy igaza van: Fawkes többször is kihúzta már a csávából. Hálás mosollyal nézett a boszorkányra.
- Kétszer is megmentette az életemet másodikban. Ha nem vakítja meg a Baziliskust, semmi esélyem nem lett volna… És utána semlegesítette a mérget a könnyeivel… Még nem is köszöntem meg.

Elanor legyintett.

- Harry, ugyanolyan fontos vagy nekem, mint Albusnak. Nincs szükség rá, hogy megköszönd. Különben is, gyógyító vagyok, kötelességem volt segíteni – tette hozzá cinkosan mosolyogva, majd felállt a székéről – Nos, ha végeztünk a vacsorával, azt hiszem ideje megünnepelnünk a tizenhetedik születésnapodat. Míg beszélgettetek, összedobtam egy csokitortát. Úgy emlékszem, ízlett neked tizenhat éve…

Harry meglepetten pislogott a boszokányra, aki most kuncogva rakta az asztalra a semmiből előkerített születésnapi tortát (amelynek kinézete még Petunia néni felfogása szerint is jóval felülmúlta a „csak-úgy-összedobtam”-kategóriát).

- Hogyhogy? Tizenhat éve…? – hebegte meglepetten.
- Itt ünnepelted az első születésnapodat – mondta Dumbledore mosolyogva – James és Lily sokszor elhoztak téged ide, amikor itt voltunk Elanorral. Ha jól emlékszem, tizenhat éve is csokitorta volt, amivel te egyenletesen bekented az arcodat, és a bútorzat egy részét...

A két felnőtt kuncogni kezdett az emlék hatására, míg Harry zavartan pislogott rájuk. Ekkor kezdte megérteni eddigi gyanús jeleket.

- Szóval voltam már itt… és ezért volt olyan ismerős nekem az erdő és a rét…
Dumbledore mosolyogva bólintott.
- Sokszor jártál itt a szüleiddel az első születésnapod környékén. Egyedül ők tudták Elanor történetét. – mondta az igazgató, majd elmerengve tekintett vissza a múltba - Meggyőződésem, hogy azt hitted, a nagyszüleid vagyunk. – ismét kuncogni kezdett – legalábbis erre következtettem abból, hogy papának szólítottál és folyton a szakállamat húzkodtad.

Harry zavart mosollyal figyelte, ahogy a másik kettő nevet az emlékeken. Szinte kényelmetlenül érezte magát a tizenhat éve szétkent csokitorta és a szakállhúzkodás miatt (az általa Dumbledore-ra ruházott nagypapa-szerepről nem is beszélve). Eddig nem tudta, hogy ismerte Dumbledoret régebbről, bár valahogy mindig érzett egy láthatatlan érzelmi köteléket, ami összekötötte őket. És a ház valóban ismerősnek tűnt a számára. Figyelte, amint Elanor vág egy szelet tortát, és odaadja neki.

- Köszönöm – mondta, majd bűnbánó mosollyal folytatta - Ezúttal igyekszem udvariasabban enni…

Most mindhárman nevettek. Pár másodpercig némán ették a tortát, ehhez nagyban hozzájárult az, hogy a torta valóban mennyei finom volt.

Közben Harry azon töprengett, hogy ha ennyire jól ismerték a szüleit, akkor a haláluk után miért nem fogadták örökbe őt? De tudta, hogy Dumbledore azzal indokolná, hogy nem lett volna biztonságban nála, és valahogy úgy érezte, szomorúvá tenné az igazgatót a kérdéssel, ezért inkább hallgatott.

Ezalatt a Nap teljesen lement az Erdőben. Ennek ellenére valahonnan az elvarázsolt fák mögül egy kis fény szűrődött át a valós időből, ahol még mindig verőfényes délután volt. Harry elfogadott még egy szelet tortát, és közben elmesélte, hogy mi minden történt nyár eleje óta. Elmondta, hogy Lupin és Tonks együtt járnak (- Már épp ideje volt – kuncogott Elanor) Majd mosolyogva hallgatta, amint Dumbledore-ék további történeteket mesélnek a gyerekkoráról. Úgy érezte, mintha otthon lenne, mintha ez a két ember lenne a családja, és pár percre elfeledkezett minden nyomasztó problémájáról. Kuncogott a történeten, amit Dumbledore adott elő – állítólag annyira tetszettek Harrynek a réten a lepkék, hogy tudatán kívül Baziteo-bűbájt végzett el rajtuk, mire szinte mindegyik kétméteresre nőtt.

- Azok a szörnyű nagy lepkék agyonlapították a virágokat, amin éppen álltak – szólt közbe kacagva Elanor – Albus percekig rohangált utánuk, míg mindegyiket visszaváltoztatta…
- Hát igen, ígéretes bűbáj volt egy olyan ifjú varázslótól – mosolygott Dumbledore, majd az ablakon át kitekintett a sötét fákra – Viszont azt kell mondanom, hogy lassan be kéne fejeznünk az anekdoták mesélését. Rád még egy hosszú nap vár odakinn a valós időben, Harry. Mondanám, hogy add át üdvözletemet a többieknek, de jobbnak vélném, ha nem tudódna ki ez még egy jó ideig.

Harry bólintott.
- Mikor találkozunk legközelebb? – kérdezte gyorsan.
- Beugorhatnál péntek délután – válaszolt Dumbledore – mármint, ami nekünk péntek, ma szerda van. Ez a te idődben bármikor lehet, amikor kedved van hozzá, csak írok egy cetlit, hogy idetalálj – mondta, majd rögtön elővett a polcról egy darab pergament, és rábökött a pálcájával. Tintacsíkok futottak végig a papíron, és megformázták az igazgató jól ismert hosszúkás betűit. Az igazgató odanyújtotta Harrynek a pergament, amin ez állt:

„Örülnénk, ha meglátogatnál minket péntek délután négy órakor a házunkban. Albus Dumbledore”

- Így biztos idetalálsz. Bármikor jöhetsz a te időd szerint, csak ne túl későn, nem szeretnénk semmiről sem lemaradni.
Harry elrakta a papírt, és bólintott. Mosolyogva nézett a másik két mágusra, és tudta, hogy pár napnál tovább biztos nem fog távolmaradni.
- Hamarosan itt leszek – mondta, majd hirtelen az arcára fagyott a mosoly. Annyira lekötötte Dumbledore visszatérése, hogy megfeledkezett arról, amiről mindenképpen be kelett számolnia a varázslónak – A legfontosabb dologról még nem beszéltem. – hadarta - A nyaklánc, igazgató úr… nem volt igazi Horcrux.

Dumbledore bólintott, és sóhajtott egyet.

- Tudtam, amint kivettem az edényből. Csak nem akartam akkor szólni neked. Most bizonyára arra vagy kíváncsi, hogy tudom-e, ki az az R.A.B.
Harry buzgón bólogatott.

- Nos – válaszolta az igazgató – csak sejtéseim vannak, és találgatásokba inkább legközelebb bocsátkozok. Ehhez is egy hosszú történet tartozik, és jelenleg nem létfontosságú. Pénteken megbeszéljük. Addig is élvezz néhány napot a nyárból, Harry – mondta Dumbledore, és megveregette Harry vállát. – Kikísérünk az erdő szélére.

Harry nem szólt semmit, de igazából jobban szerette volna, ha Dumbledore erről is beszél. Azt viszont el kellett ismernie, hogy egyre fáradtabb lett, miközben a való világban még mindig délután négy óra volt.

Dumbledore és Elanor köpenyt vettek fel, mert a tavaszi levegő igencsak lehűlt az Erdőben. A boszorkány Harry tiltakozása ellenére az ő vállára is terített egy széles gyapjúsálat, majd mindannyian kiléptek az éjszakába.

- Nem tudnék innen hoppanálni? – kérdezte Harry az igazgatótól.
- Az nem olyan könnyű – válaszolt Dumbledore, miközben átvágtak a harmatos füvön – nem csak a térben, hanem az időben is irányítanod kellene.

Harry elgondolkozott.
- Amikor bejöttem Pitont üldözve, közvetlenül az erdőbe hoppanáltam.
Dumbledore elismerően hümmögött.
- Azt hiszem, nem lesz túl sok gondod a hoppanálás vizsgán. – majd kuncogva folytatta - Képzelem, milyen arcot vágott Perselus, amikor meglátta. Nem lehetett ez túl vidám nap a számára. Mint bizonyára észrevetted, sosem volt elragadtatva tőled. Most viszont ne kockáztassunk, nehéz innen kinavigálni, még én sem tenném, ha nem muszáj. Ha jól sejtem, a sikeredben nagy szerepet játszott az, hogy elképesztően dühös voltál.

Harry bólintott. Kénytelen volt beismerni, hogy a félelem vagy a düh gyakran sokszorozta meg teljesítőképességét. Miközben folytatták az útjukat Dumbledore pálcájának fényében, Elanor belekarolt a varázslóba, és Harry látta, hogy mindkettőjüknek csak úgy ragyog az arca a boldogságtól. Örült, hogy így látja Dumbledoret. Valahogy mindig sejtette, hogy az öreg varázsló életében ott lappang egy tragédia, amit ügyesen elrejt a gondtalan vidámság álarca mögé.

Közben egyre inkább megközelítették az Erdő szélét, és lassacskán nem volt szükség a világításra. A megdermedt külvilágból ide is beömlött a délutáni napfény. Amikor elértek a fény és az árnyék, mozgás és mozdulatlanság határát, Dumbledore és Elanor megtorpantak.

- Vigyázz magadra, Harry – mondta Elanor, és búcsúzóul megcsókolta a fiú arcát. Harry szíve valahogy átmelegedett.

- Várunk pénteken – fűzte hozzá Dumbledore mosolygó szemmel – egy pár napig ne gondolj a Horcruxokra, rádfér egy kis pihenés. Viszont arra kérlek, légy mindig résen, de juusson az is eszedbe, hogy sokan vannak, akik szeretnek és támogatnak téged, és ne félj támaszkodni rájuk. Ezt a terhet nem cipelheted egyedül a válladon.

- Nem fogom elfelejteni – válaszolta Harry, majd úgy érezte, ha még egy percig itt maradna velük, talán nem is akarna visszamenni a valós időbe. Gyorsan biccentett hát, majd megfordult, és egy határozott lépéssel áthaladt a megfagyott idő határán. Azon nyomban a langyos nyári napfényben fürdő erdőben találta magát. Visszanézett, és most megint elmosódott foltként látta az elvarázsolt tájat.

Valahogy könnyű lett a szíve, és ez olyan érzés volt, ami már egy jó ideje elkerülte. Dumbledore-ra és Elanorra gondolt, és nem tudta meglállni, hogy elmosolyodjon

- Ez volt a legszebb születésnapi ajándákom – mondta csak úgy magának, majd felidézte Weasleyék házát, és hoppanált.

 

 

* FÓRUM *

 

 

FELHÍVÁS
azaz fanficküldés

 

 

 
KRITIKÁK
 
Ginny Fanfiction
 

A ficek címének színeihez:

Harry és Ginny vörös
Draco és Ginny zöld
Tom és Ginny fekete
Egyéb szereplő és Ginny; vagy pedig a mű írója még nem árulta el, hogy mi lesz a vége. :P kék

 
Nem Ginnys írásaink
 

Hivatalos, hogy jön a Haikyuu!! Gomisuteba no Kessen movie! Magyar nyelvû plakát, magyar feliratos elõzetes!    *****    Todoroki Shoto Fanfiction oldal, nézzetek be és olvassatok! Új Shoto nendoroid blog az oldalon!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?