Megszülettem: boszorkának,

csak csodát tenni nem tudok.

De, ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,

úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted,

hogy elűzzem a bánatot,

lelked mélyén megtörjem

a gonosz varázslatot?

Mit tehetnék érted,

Hogy a szívedben öröm legyen?

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Belépett a társalgóba, amit édesanyjával nemrég hoztak rendbe úgy, hogy a Griffendél klubhelyiségére emlékeztesse őket.

Annak ellenére, hogy nyár volt, a levegő meglehetősen lehűlt, és vihar készülődött. Mindig is félt a dörgéstől és a villámlástól. Utált ilyenkor egyedül lenni, de most nem tudott senkihez sem fordulni. 17 éves volt, nem mehetett be azzal a szülei szobájába, hogy fél. Ront, vagy Hermionét sem keltheti fel, hiszen ők valószínűleg egymás karjaiban alszanak az emeleten. Harry… Harry pedig kerüli őt, már több, mint egy éve. Mióta szakítottak.

Maradt hát a pici szalon a Grimmauld téri ház egy félreeső részében, ahol nyugodtan felgyújthatja a lámpát.

Nagy sajnálatára azonban valaki már elfoglalta a helyét. Látott egy elmosódott alakot a kandalló melletti fotelban. Az a valaki kétségkívül aludt. Közelebb ment hozzá, hogy lássa, ki az. Harry volt.

Kissé lecsúszva, elgyötört arccal szendergett a nagy bársonyfotelban. A takaró lecsúszott róla, és Ginny meg akarta igazítani. Akkor vette észre, hogy a kezében olyan görcsösen szorongatja a pálcát, hogy elfehérednek az ujjai. „Vajon mostanában mindig így alszik?” – tűnődött. – „Azt hiszem, rémálma van.”

Nem tévedett: Harrynek rémálma volt. Hirtelen elkezdett forgolódni, majd dobálta magát. Ginny próbálta lecsillapítani, de nem járt sikerrel, ezért úgy döntött, felébreszti.

Odahajolt hozzá, de a fiú addigra abbahagyta a csapkodást. Helyette motyogni kezdett. A lány minden szavát hallotta.

-         Kérlek… - zihálta. – Ne öld meg! Már mindenkit elvettél tőlem, akit szerettem. Őt ne! Kérlek. Mindenkinél fontosabb számomra. Elszakítottad tőlem a szüleimet, Siriust, Dumbledore-t, és most Ginnyt is elvennéd?

A lány szíve megdobbant a neve hallatán. Hát Harry mégis szereti. Azt hitte, ebben az évben már elfelejtette őt, és csak azért kerülte, nehogy neki fájjon az emlékezés.

Most minden megváltozott. Ginny ismét odahajolt a fiúhoz, és gyengéd csókot lehelt az ajkaira, majd egyre elmélyítette… és a félálomban levő Harry visszacsókolta őt, aztán magához húzta, és az ölébe vonta.

-         Ilyen szép álmom még soha nem volt – suttogta Harry rekedten, még mindig csukott szemmel.

-         Nem álmodsz, Harry – mondta a lány határozott hangon.

A fiú szemei felpattantak, és nagyon ijedtnek tűntek. Gyorsan felállt a fotelből, így Ginny majdnem a padlóra esett. Harry idegesen zihált, és minél gyorsabban próbálta elhagyni a szalont, de Ginny elkapta a kezét.

- Várj! Mindent hallottam – jelentette ki eltökélt hangon. Látszott rajta, hogy nem fogja feladni.

- Ginny, kérlek… menj innen – könyörgött a fiú elgyötörten, de gyengéden.

- Neki is könyörögtél. Hallottam. Azért, hogy ne öljön meg engem.

- Az csak álom volt.

- Hát nem érted? Én még mindig szeretlek! – csattant fel. – Soha nem szűntem meg szeretni téged. Tudom, hogy te is így érzel. Álmodban nem hazudhatsz – tette hozzá gyengéden.

- Menj el, kérlek – ismételte.

- Nem fogod fel, mi történik veled? Megmérgezi a szívedet. Olyan, mintha megátkozott volna: félsz szeretni. Ront és Hermionét is távol akarod tudni magadtól. Félsz, hogy bajunk esik miattad.

Így csak szomorúan járkálsz össze-vissza, és mogorván ráförmedsz mindenkire, aki közeledni mer feléd. Nem vetted észre, hogy pont ezt akarja? Így gyengévé tesz téged! Ne félj szeretni Harry! Mi segíthetünk, hogy jól legyél, hogy elviseld – győzködte a lány. – Mindent megtennék, hogy újra boldog legyél. Ha mosolyognál, talán újra elkezdenék hinni. Hinnék benne, hogy győzhetünk.

A fiú nem szólt semmit, csak közelebb lépett hozzá, kezével gyengéden végigsimított az arcán, és megcsókolta.